Történelmi nyomozó - Krcun halálának rejtélye

A kiadványról

1964. november 6-án a Belgrádból Titovo Užicébe tartó Slobodan Penezić Krcun autója az Ibar menti főúton, Lazarevac közelében lesodródott az útról és egy fának csapódott. A szerb kormányfő és útitársa, Svetolik Lazarević életét vesztette. A hivatalos magyarázat közlekedési balesetről szólt, ám rövidesen más változatok is terjedni kezdtek: tengelytörésről, meggyengített gumiabroncsról, sőt szándékos szabotázsról beszéltek. A találgatások erejét nem csupán a baleset tisztázatlan részletei adták. Krcun közvetlenül halála előtt politikailag kényes helyzetbe került.

Slobodan Penezić a jugoszláv kommunista állam alapító nemzedékéhez tartozott. Fiatal kommunistaként kapcsolódott be az illegalitásba, partizánként harcolt, majd az OZNA, a háború alatt létrehozott állambiztonsági szervezet szerbiai vezetője lett. Olyan apparátus kiépítésében vett részt, amely a fegyveres ellenfelek felkutatásán túl politikai riválisokat, társadalmi csoportokat és később a rendszer saját, megbízhatatlannak minősített embereit is nyilvántartotta és megfigyelte.

Krcun nevéhez szorosan kapcsolódott Draža Mihailović, a csetnikmozgalom vezetőjének 1946-os elfogása. Az akció részleteit később legendák és egymással versengő elbeszélések vették körül, de Penezić szerepe hozzájárult ahhoz, hogy az állambiztonsági rendszer egyik legkeményebb és legtekintélyesebb embereként emelkedjen tovább. Belügyi vezetőből a szerb politika csúcsára jutott, 1962-ben a köztársasági végrehajtó tanács elnöke, gyakorlatilag Szerbia kormányfője lett.

Ekkorra azonban Jugoszlávia már változóban volt. A hatvanas évek elején kiéleződött a vita a föderáció jövőjéről, a gazdasági reformokról, a köztársaságok önállóságáról és a központi állam erejéről. Krcun politikai múltja és személyes kapcsolatai Aleksandar Rankovićhoz kötötték, aki Tito egyik legrégebbi harcostársaként a centralizáltabb államszerkezet és az erős biztonsági apparátus jelképe lett. Krcun ráadásul híres volt szókimondásáról. A források szerint olyan kijelentéseket tett, amelyek Tito számára már a szerb politikai erő önálló súlyának hangsúlyozásaként hangozhattak.

Jože Pirjevec Tito-életrajza szerint 1964 őszére a jugoszláv vezető bizalma megrendült benne, és Rankovićot arra kérte, hogy indítson pártvizsgálatot Penezić ellen. Néhány nappal vagy héttel később Krcun meghalt. Tito nem vett részt a november 8-i temetésén. Két évvel később pedig Rankovićot is eltávolították a hatalomból, állambiztonsági hálózatát pedig jelentős részben felszámolták. Ez a kronológia utólag szinte kínálta a következtetést, hogy Krcun halála egy nagyobb hatalmi leszámolás korai állomása lehetett.

A könyv azonban nem indul ki ebből kész válaszként. Bemutatja az OZNA és az UDBA világát, a háború utáni megtorlások rendszerét, Mihailović elfogásának vitatott történetét, a Tito–Ranković-konfliktus kialakulását és azokat a politikai erővonalakat, amelyek közepette Krcun pályája véget ért. Külön vizsgálja a balesetről fennmaradt technikai magyarázatokat, a család kételyeit, Tito távolmaradásának jelentőségét és azt is, kik húzhattak politikai hasznot Penezić eltűnéséből.

A bizonyítás mérlege óvatosságra int. A politikai motiváció elképzelhető, a körülmények gyanút kelthetnek, de jelenleg nincs olyan közvetlen dokumentum, műszaki bizonyíték vagy hiteles tanúvallomás, amely igazolná, hogy merénylet történt. Krcun történetének igazi jelentősége ezért túlmutat azon, hogy sikerül-e valaha végleg eldönteni a baleset vagy gyilkosság kérdését. Egy olyan rendszer portréja rajzolódik ki, amelynek egyik legfontosabb működési elve a titkosság és a bizalmatlanság volt – és amelyben végül saját egykori építőinek váratlan halála is politikai rejtéllyé válhatott.