A rendszer, amely önmagát emésztette fel

A kiadványról

Amikor egy csebokszári benzinkút előtt ötszáz méteres sor kígyózik, és egy sofőr halkan odaveti szomszédjának, hogy már a hazai üzemanyagban sem bíznak, önkéntelenül felmerül a kérdés: nem ugyanaz a fáradtság ez, amely 1917 telén a petrográdi kenyérsorokban gyűlt össze, és néhány hét alatt elsöpörte a cári Oroszországot? A Háttérgyár új kötete, "A rendszer, amely önmagát emésztette fel", ebből a kérdésből indul ki, és nyolc alapos fejezeten át járja körbe, mennyiben hasonlítható össze a mai orosz helyzet a huszadik század egyik legsorsdöntőbb eseményével — és hol húzódnak azok a határok, ahol a párhuzam megbicsaklik.
A könyv nem elégszik meg a felszíni hasonlósággal, hanem visszamegy a gyökerekig. Bemutatja, miért maradt Oroszország Európa legelmaradottabb nagyhatalma annak ellenére, hogy a századfordulón lenyűgöző ütemben iparosodott; hogyan élt egy átlagos paraszt vagy gyári munkás a jobbágyfelszabadítás után is földéhségben, írástudatlanságban és nyomorban; és miért nem volt elég önmagában a szegénység a forradalomhoz — csak a háború okozta hirtelen, elviselhetetlen teherfelhalmozódás billentette át a mérleget. Külön fejezet elemzi az Állami Dumát, ezt a vagyoni és rendi feltételekhez kötött, korlátozott jogkörű testületet, amely minden antidemokratikus vonása mellett is meglepő módon pluralistább volt, mint a mai orosz hatalmi berendezkedés.
A kötet gerincét a februári napok részletes, szinte óráról órára követett elbeszélése adja: a kenyérhiánytól a munkásnők tüntetésén, a rendőrség és a tüntetők összecsapásain át a petrográdi helyőrség átállásáig és II. Miklós lemondásáig. Ezt követi az Ideiglenes Kormány és a kettős hatalom kudarcának bemutatása — hogyan vezetett a háború folytatásának végzetes döntése és a Kornyilov-puccs a nyár végi hatalmi vákuumhoz. Majd jön talán a könyv legizgalmasabb kérdése: volt-e valódi tömegtámogatottsága a bolsevikoknak, vagy csak egy kimerült, éhező ország választotta őket a rendelkezésre álló legkevésbé rossz lehetőségként? Az 1917 novemberi szabad választás számai — az eszerek negyven, a bolsevikok alig huszonöt százaléka — meglepő, árnyalt választ adnak erre a máig vitatott, megosztó történetírói kérdésre.
A könyv utolsó nagy fejezete a cári titkosrendőrség, az Ohrana és a mai orosz FSZB összevetésével mutatja meg, miért nem ismétlődhet meg 1917 ugyanolyan gyorsasággal a jelenkorban. A cári megfigyelőapparátus, a legendás hírnévvel ellentétben, mindössze néhány száz besúgóból állt, és képtelen volt megelőzni egy hirtelen kitörő városi felkelést; a mai orosz állam ezzel szemben félmillió fős biztonsági apparátussal, tizenhárommillió arcfelismerő kamerával, az okostelefonok tömeges megfigyelésével és a háborúkritikát szigorúan büntető törvényekkel rendelkezik. Ez a strukturális különbség alapvetően más dinamikát ad a jelenkori orosz feszültségeknek, még akkor is, ha a mögöttes gazdasági és társadalmi okok kísértetiesen ismerősnek hatnak egy évszázad távlatából is.
A zárszó mégsem ad megnyugtató választ. 1917 februárjában sem a cári udvar, sem a nemzetközi megfigyelők, sem a tüntető munkásasszonyok nem gondolták, hogy tíz nap alatt összeomlik egy négyszáz éves birodalom, amelynek látszólag minden eszköze megvolt önmaga megvédésére. A könyv arra emlékeztet: egy rendszer stabilitása nem statikus állapot, hanem folyamatosan fenntartandó egyensúly a hatalom kényszerítő eszközei és a társadalom tűrőképessége között — és ez az egyensúly, ha egyszer megbillen, sokkal gyorsabban omolhat össze, mint ahogyan azt bárki, aki kívülről vagy belülről szemléli a rendszert, előre jelezni tudná.
"A rendszer, amely önmagát emésztette fel" nem jóslatot kínál, hanem tájékozódási pontot ad egy olyan korban, amelyben a történelmi párhuzamok soha nem voltak ennyire a levegőben. Aki meg akarja érteni, mi húzódik a mai orosz benzinkutak csendes, fáradt sorai mögött, jól teszi, ha előbb alaposan megismeri, mi történt száz évvel ezelőtt a petrográdi kenyérboltok előtt.