A hazatérő ember — Odüsszeusz háromezer éve

A kiadványról

2026. július 17-én, hat országban forgatott, teljes egészében IMAX 70 milliméteres kamerákkal készült, 250 millió dolláros költségvetésű filmmel tért vissza a mozivászonra a világirodalom egyik legrégebbi története: Christopher Nolan Odüsszeia-adaptációja, Matt Damonnal a címszerepben, Anne Hathawayjel Pénelopé, Tom Hollanddel Télemakhosz szerepében, néhány nap alatt túltett az Oppenheimer nyitóhétvégéjén is. Ez a Füzet ebből az apropóból indul ki, de nem a filmről szól — arról szól, mi az, amit Nolan újramesél, és mennyi mindenki más mesélte már el előtte.

Először magát a történetet idézi fel részletesen: Odüsszeusz tíz évig tartó hazatérését a trójai háború után, a küklopsz Polüphémosszal, a szirénekkel, Kirkével és Kalüpszóval való találkozásait, majd a hazaérkezés utáni végső leszámolást Pénelopé száz kérőjével. Sokan ismerik ezeknek az epizódoknak a töredékeit, kevesebben az egész huszonnégy énekes, nem lineáris szerkezetet, amely a cselekmény közepén indul, és Odüsszeusz saját elbeszélésén keresztül idézi fel a korábbi kalandokat a phaiákok udvarában.

Ezután a Füzet történelmi kontextusba helyezi a szöveget: mit tudunk a feltételezett Kr. e. 12. századi trójai háborúról, Schliemann trójai ásatásairól és a mükénéi civilizáció bronzkori összeomlásáról, hogyan élte túl az emléküket egy több évszázados szóbeli énekmondó-hagyomány a görög „sötét korban", és hogyan nyerte el végül írásos formáját a Kr. e. 8. század végén — abban a korszakban, amelynek társadalmi berendezkedését, vendégbarátsági kódexét és értékrendjét maga a szöveg is tükrözi, jóval inkább, mint a mükénéi palotagazdaságokét. Külön kitérünk a homéroszi kérdésre is: vajon egyetlen szerző, egy szerkesztői iskola, vagy egy hosszú hagyomány szimbolikus végpontja volt-e Homérosz.

A Füzet legterjedelmesebb fejezete a recepciótörténetet tekinti át: Vergilius Aeneise, amely tudatosan fordítja visszájára az Odüsszeia szerkezetét; Dante radikálisan új Odüsszeusz-képe, aki képtelen megnyugodni a hazatérés után, és ismét útra kel; Tennyson és a viktoriánus kor „örök vándor" Ulyssese; James Joyce 1922-es regénye, amely az egész eposzt egyetlen dublini napra, a Bloomsday napjára sűríti; Kazandzakisz görög nyelvű, monumentális folytatása és Kavafisz Ithaka című verse; a képzőművészeti és operai feldolgozások Monteverditől a preraffaelita Waterhouse-ig; a filmes és populáris kulturális hullám az ötvenes évek péplumaitól a Coen testvérek Ó, testvér, merre visz utadig, egészen a mai videojátékokig; valamint a magyar recepció, Devecseri Gábor klasszikussá vált fordításától Babits Mihály Ithaka-motívumáig.

Végül a Füzet egy elemző fejezetben — amelyet a szöveg egyértelműen elkülönít a tényközléstől — azt vizsgálja, miért nem kophat el ez a történet: a Joseph Campbell-féle „monomítosz" univerzális hazatérés-szerkezete; Jonathan Shay pszichiáter hatásos olvasata, amely Odüsszeuszban a háborúból hazatérő, poszttraumás veteránt látja; a történet elmúlt évtizedbeli feminista újraolvasásai Madeline Miller Circe és Margaret Atwood The Penelopiad című műveiben, amelyek a korábban mellékszereplőnek tekintett nőalakok, Kirké és Pénelopé szemszögéből mesélik újra ugyanazt a cselekményt; valamint a vendégbarátság ókori etikai kódexének, a xeniának furcsa aktualitása a mai migrációs és menekültügyi viták korában.

A záró fejezet nem ad egyértelmű választ arra, hogy a történet tartóssága az emberi tapasztalat univerzális szerkezetéből fakad-e, vagy inkább minden korszak saját, esetleges okokból nyúl vissza egy jogdíjmentes, jól ismert alapanyaghoz — de amellett érvel, hogy a 250 millió dolláros IMAX-feldolgozás önmagában a legjobb bizonyíték arra: Odüsszeusz hazatérése még korántsem ért véget.